Prioritások és feladatok

A hét az Európai Parlamentben (2011. július 11-17.)

Az elmúlt hét az Európai Parlamentben már a lengyel elnökség jegyében telt, habár a demokráciát érő támadásokkal kapcsolatos, aggasztó hírek miatt valószínűleg a magyar elnökséget sem fogják egyhamar elfelejteni képviselőtársaim. Azt mindenesetre elmondhatom, hogy a bemutatkozó Lengyelországgal szemben nyoma sincs annak az aggodalomnak, amely a magyar elnökséget megelőzte, és végigkísérte. Az európai parlamenti képviselők nagy várakozásokkal tekintenek az elkövetkező időszak elé, amely Donald Tusk miniszterelnök múlt heti látogatását követően a szakbizottságokban is megmutatkozott, amelyekben a héten folytatódott a lengyel elnökség programjának bemutatása. Strasbourgban már sor került az alkotmányügyi bizottság rendkívüli ülésére, ahol a lengyel Külügyminisztérium államtitkárát láttuk vendégül, így erre a hétre a szakbizottságaim közül a közlekedési és idegenforgalmi valamint a nőjogi és esélyegyenlőségi bizottságok “maradtak”.

A közlekedési szakterületen több, Magyarország számára különösen fontos kérdés is a napirenden szerepel - nagyon fontosnak tartom ezért, hogy ezekre a lengyel elnökség alatt is kiemelt figyelmet fordítsanak. Az egyik ilyen kérdés a Duna Régió Stratégia: a folyó vízgyűjtő területéhez tartozó régiók fejlesztési stratégiáját a magyar elnökség alatt fogadták el, a végrehajtása azonban csak most veszi kezdetét. További fontos feladatot jelent az, hogy az EU 2013 utáni többéves pénzügyi keretéről is hamarosan megkezdődnek a - nehéznek ígérkező - tárgyalások. Nagyon fontos, hogy a transzeurópai közlekedési hálózatok (TEN-T) fejlesztéséhez is elegendő forrásokat sikerüljön biztosítani, hiszen ezek jelentik a legfontosabb összeköttetést Európa különböző régiói között. Emellett kulcsfontossággal bírnak Magyarország fejlesztésében is. Mindemellett arra is felhívtam a lengyel elnökséget képviselő infrastruktúraügyi miniszter figyelmét, hogy a közlekedésnek szociális dimenziója is van, és erről sem szabad megfeledkezniük.

Ez utóbbi téma, a szociális dimenzió a következő napon már nemcsak említés szintjén került elő, hiszen az esélyegyenlőségi bizottságban a lengyel munkaügyi és szociálpolitikai miniszterrel valamint az esélyegyenlőségért felelős kormánymegbízottal tartottunk eszmecserét. Vendégeink nemcsak az általános prioritásokról beszéltek, hanem megnevezték azokat a konkrét ügyeket is, amelyekben mindenképpen előrelépést kívánnak elérni a Tanácsban. Örömmel hallottam, hogy ebben a listában a szülési szabadságról szóló irányelv is szerepel, amelynek elfogadását éppen a tagállamok akadályozzák hónapok óta. Érdekes adalék, hogy a folyamatban lévő és a napirenden már eddig is szereplő ügyek mellett az elnökség a generációk közötti szolidaritás kérdésére is kiemelt figyelmet kíván fordítani. Bár, azt hiszem, a lengyel szakszervezeti mozgalmi hagyományok miatt ez talán nem is olyan meglepő.

Tanulmányozva az elnökségi programot és meghallgatva a prioritásokról szóló személyes beszámolókat, úgy gondolom, minden okunk megvan bízni abban, hogy a következő hat hónap sikeres és lendületes lesz az Európai Unió számára. Az ígéretet azonban kemény munkának kell követnie, melyhez sok sikert kívánok az első alkalommal a kormányrúdhoz lépő lengyel barátainknak!

A demokráciával ellenséges volt a "parlamentbarát" elnökség

A hét az Európai Parlamentben és azon kívül (2011. július 4-10.)

Az elmúlt héten a nyári szünet előtti utolsó plenáris ülésre került sor Strasbourgban, azonban a  zsúfolt napirenden a vakáció közeledtét egyáltalán nem lehetett érezni. A plenáris üléseket elsősorban az EU Tanácsának élén lezajlódó “őrségváltás” határozta meg: a június 30-ával véget ért magyar és az azt követő lengyel elnökség tevékenységét, illetve programját értékeltük, és az utóbbi részletes bemutatása pedig megkezdődött a szakbizottságokban is. Emellett sikerült elfogadni egy olyan jelentést is, amely jelentősen előrendítheti a nemek közöti  esélyegyenlőség ügyét.

A féléves magyar elnökség zárásaként az Európai Parlament plenáris ülésén értékelte az elmúlt hat hónap politikai tevékenységét és eredményeit, ahol az elnökség nevében Orbán Viktor is felszólalt. Nem szeretném itt értékelni a magyar elnökség politikai munkáját (hiszen azt már több alkalommal is megtettem), azonban mindenképpen le kell szögeznünk: a magyar elnökség kimagasló szakmai munkát végzett, egy olyan időszakban, amely rendkívül fontos volt az Európai Unió számára, amelyért köszönet illeti az elmúlt hónapokban keményen dolgozó diplomatákat, szakembereket. Örülök annak is, hogy a magyar elnökség - ígéretének megfelelően - valóban “parlamentbarát” elnökségként végezte munkáját, amelynek köszönhetően a legtöbb kérdésben könnyen megállapodásra sikerült jutnunk. Jó lett volna, ha a demokratikus alapelvekkel is legalább ilyen barátságosnak bizonyult volna a politikai vezetés, és akkor az elnökség végét sem árnyékolta volna be a magyar alkotmányozást elmarasztaló határozat elfogadása.

A szerdai napon Donald Tusk lengyel miniszterelnököt láttuk vendégül, aki a július 1-jén hivatalba lépett lengyel elnökség programját ismertette. A lengyel-dán-ciprusi elnökségi trió munkaprogramját áttanulmányozva elégedetten láttam, hogy az az esélyegyenlőségre kiemelt figyelmet fordít. A program megállapítja, hogy a gazdasági növekedést és jólétet célzó stratégiákban elengedhetetlen az esélyegyenlőség alapelvének érvényesülése, és megnevez konkrét ügyeket is ahol az elnökségek előrelépést kívánnak elérni. Ezek közül a szülési szabadságról szóló szabályozásról lenne a legsürgetőbb megállapodni, ezért hozzászólásomban kértem a lengyel kormányfőt, hogy tegyen meg mindent a tárgyalások sikeres lezárásáért.

Az új elnökség hivatalba lépésekor nemcsak az adott ország miniszterelnöke tesz látogatást az EP-ben, hanem az egyes szakbizottságokban is ismertetik az illetékes miniszterek az elnökségi program tárcájukra eső fejezeteit. A sort az alkotmányügyi bizottság nyitotta: a lengyel külügyi államtitkárral folytatott megbeszélésen arra hívtam fel a figyelmet, hogy a Lisszaboni Szerződés szellemében kormányozzon a lengyel elnökség. Magyarország - a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése utáni első trió tagjaként - példaértékű együttműködést alakított ki Spanyolországgal és Belgiummal. Remélem, hogy a következő elnökségek is ennek szellemében fogják végezni munkájukat, és tiszteletben fogják tartani a Lisszaboni Szerződés által létrehozott új, állandó tisztségviselők hatásköreit. A lengyel kormánytagok bemutatkozása ezen a héten folytatódik: a szakbizottságaim közül a közlekedési és idegenforgami bizottság kedden, a nőjogi és esélyegenlőségi bizottság pedig szerdán tart eszmecserét a lengyel elnökségi programról.

Az elnökségek átadása-átvétele közben azért a nemek közötti esélyegyenlőség területén is történt fontos dolog az elmúlt héten: az EP elfogadta Rodi Kratsa-Tsagaropoulo görög képviselőtársam jelentését, amely - egyelőre önkéntes alapon - arra biztatja a cégeket, hogy  vezető testületeikben a nők arányát 2015-re 30, 2020-ra pedig 40 százalékra növeljék. Jelenleg az EU-ban a tőzsdén jegyzett nagyobb cégeinek igazgatóinak mindössze 10 százaléka, vezérigazgatóinak csupán 3 százaléka nő, és ez az arány évente csak fél százalékkal növekszik. Ennek felgyorsítására határozott lépésekre van szükség, és amennyiben az önkéntes lépések nem vezetnek eredményre, szeretnénk elérni, hogy az Európai Unió kötelező női kvótát elrendelő jogszabályt alkosson. A nők hátrányos helyzetének felszámolása ezen a területen nemcsak esélyegyenlőségi szempontokból fontos: tudományos kutatások igazolják, hogy összefüggés van a vállalkozások jobb gazdasági és pénzügyi eredményei, valamint aközött, hogy vannak-e nők a vállalkozás döntéshozatali szerveiben. A téma fontosságát jól jelzi, hogy hosszú évek óta először a jobboldali kollégák támogatását is sikerült megnyerni ebben a kérdésben.

Európa Naptól az ACP-közgyűlésig

A hét az Európai Parlamentben és azon kívül (2011. május 9-15.)

Az elmúlt héten került sor az Európai Parlament májusi plenáris ülésére, ahol a legnagyobb figyelmet kétségkívül a határok nélküli Európát és a schengeni vívmányokat veszélyeztető tagállamok ügye élvezte, azonban a szakterületeimen is születettek fontos döntések. Mindenek előtt azonban szeretnék kitérni az Európa nap alkalmából tartott megemlékezésre, ahol a Schuman nyilatkozaton túl az Európai Unió zászlajának negyedszázados évfordulójáról is megemlékeztünk. Jerzy Buzek elnök úron kívül jelen volt elődje Hans-Gert Pöttering is, a magyar elnökséget pedig Győri Enikő államtitkár képviselte. Jóleső érzés volt, hogy az aznap estre rendezett strasbourgi hangversenyen Beethoven elmaradhatatlan Örömódája mellett Liszt Ferenc magyar rapszódiái is felcsendültek.



Kiemelkedő jelentőségűnek tartom, hogy az EP támogatta az Európai Bizottsággal közös lobbiregiszter felállítását, amelyet a kevésbé pejoratív “átláthatósági nyilvántartás”-nak kereszteltük el. A megalapozott döntéseink meghozatalához komoly segítséget jelentenek az egyes érdekérvényesítő-szervezetek munkatársai, szakértői, azonban az elmúlt időszak botrányai is megmutatták, hogy a rendszer javításra szorul. Írásbeli hozzászólásomban kifejtettem, hogy a mindenki számára hozzáférhető nyilvántartás komoly lépés az átláthatóság növelése és a polgárok bizalmának megerősítése felé, azonban további intézkedéseket is szükségesnek tartok. Ha minden a tervek szerint halad, a nyilvántartás már júniusban működni fog, és ahhoz a harmadik fontos uniós intézmény, a Tanács is csatlakozni fog.

A közlekedési bizottság tagjaként és az intelligens közlekedési rendszerek parlamenti témafelelőseként régóta figyelemmel kísérem a közlekedésbiztonsággal foglalkozó uniós kampányokat, köztük az eSafety Challenge projektet is, amelynek részeként szerdán a Strasbourgba látogatott Michael Schumacher. A forma-1-es világbajnok szorgalmazta, hogy minden új gépjárművet szereljenek fel a legújabb intelligens közlekedésbiztonsági eszközökkel. Ahogy azt már korábban is hangsúlyoztam: a statisztikák is alátámasztják, hogy a legmodernebb berendezésekkel, így például stabilitáskontrollal és elektronikus segélyhívóval felszerelt intelligens autók több ezer emberélet megmentéséhez járulhatnak hozzá.



Szerdán az EU és India közötti szabadkereskedelmi megállapodásról fogadtunk el határozatot, amelyről már ezen a blogon is olvashattak a márciusi indiai látogatásom kapcsán. Akkor írtam a kívánatosnál lassabban haladó tárgyalásokról, és sajnos azóta sem sok előrelépés történt. A határozatban a tárgyalások év végi befejezésére szólítottuk fel a feleket, valamint arra, hogy az egyezmény a viszonosság elvének teljes körű érvényesítése mellett valamennyi ipari termékre terjedjen ki. A Parlament azt is szeretné elérni, hogy az egyezmény kötelező erejű emberi jogi, környezetvédelmi és társadalompolitikai rendelkezéseket is tartalmazzon. Remélem, a tárgyalásokat vezető Európai Bizottság sem csak a szavakban lesz eltökélt az európai értékek érvényesítésében.

A plenáris ülés utolsó napján, csütörtökön az esélyegyenlőség került előtérbe. Két jelentést is elfogadtunk az oktatásról, melynek kapcsán alkalmunk nyílt megvitatni, hogy milyen reformokra lenne szükség az uniós oktatási és ifjúsági programokban. A Parlament ezúttal is határozottan kiállt a legrászorultabbak mellett: egyértelműen kinyilvánítottuk, hogy a fiatal szülőknek, az oktatásba visszatérni kívánóknak és a fogyatékkal élők számára külön forrásokat kell biztosítani, hogy támogathassuk őket céljaik megvalósításában. Közismert tény, hogy a nemek közötti egyenlőtlenség felszámolását az oktatásban kell kezdeni. Ezt nagyban elősegítené, ha a lányokat a műszaki és természettudományi területen való továbbtanulásra ösztönöznénk, míg a fiúk körében a pedagógusi és szociális jellegű munkaköröket népszerűsítenénk.

A hét végére szerencsére budapesti esemény is jutott. Szombaton kezdődött és szerdán ér véget az Európai Unió és az afrikai, karibi és csendes-óceáni (ACP) országok közös parlamenti közgyűlése, amelynek a munkájában az Európai Parlament által delegált tagjaként vettem részt. Habár a formális megnyitóra csak ma kerül sor, már a hétvégén is több munkacsoport-ülést tartottunk, valamint szombaton Női Fórumot rendeztünk. A fórum társelnökeként nagyon büszke vagyok a sikerre: közel kétszázan voltak kíváncsiak a rendezvényre, többek között az ACP főtitkára is. A közgyűlés a hivatalos megnyitóval és a fejlesztéspolitikáért felelős biztos részvételével ezen a héten folytatódik.

A fogyatékosság a nők ügye is

A fogyatékosságügyi stratéga prioritásos téma a magyar elnökség számára, Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter legalábbis ezt mondta év eleji meghallgatásán az Európai Parlament nőjogi bizottságában (FEMM). Ennek fényében üdvözlendő, erőteljes üzenet, hogy a téma jelentéstevője az EP foglalkoztatásügyi bizottságában (EMPL) Kósa Ádám magyar néppárti EP-képviselő lett. 

Miniszter úr ugyanakkor nemcsak abban mondott igazat, hogy mit tart a magyar elnökség fontosnak, hanem abban is, hogy mit nem: Réthelyi Miklós nagyon világossá tette, hogy a női esélyegyenlőség pária lesz a magyar elnökség alatt. És valóban, a női jogok terén tényleg nem sok minden történt az elmúlt négy hónapban. 

Ezért tartottam nagyon fontos feladatnak, hogy a fogyatékosságügyi stratégia kapcsán készülő jelentéstervezet előkészítésében árnyék-véleményezőként magam is aktívan részt vegyek, és amennyire lehet, érvényesítsem a női esélyegyenlőségi szempontokat. 

Az Európai Parlament nőjogi bizottsága, a FEMM, a múlt héten kezdte tárgyalni a fogyatékosságügyi stratégiához kapcsolódó véleménytervezetét, melyet Elisabeth Morin-Chartier francia néppárti képviselőtársam készített elő. A szöveg erős állításokat fogalmaz meg a fogyatékosság és a nemek közötti esélyegyenlőség kapcsolatáról. Felhívja például arra a figyelmet, hogy a fogyatékkal élő gyermekek gondozói legtöbbször az édesanyjuk, akiknek rugalmasabb munkaidőre lenne szükségük ahhoz, hogy ne essenek ki a munkaerőpiacról. A véleménytervezet aláhúzza, hogy a fogyatékkal élő nők gyakran erőszak áldozatai; valamint kiemeli a fogyatékkal élő emberek oktatásának, és annak a fontosságát, hogy a vállalatok megfelelő ösztönzőket kapjanak a foglalkoztatásukhoz.

A Morin-Chartier képviselő asszony által előkészített szöveg jó irány. Ugyanakkor azt hiszem, hogy tovább kell mennünk, bátrabban és erőteljesebben kell kiállnunk a női esélyegyenlőség ügye mellett. Szerintem elengedhetetlen annak a kimondása, hogy a hivatásos és nem hivatásos gondozók többsége nő. Ráadásul a nem hivatásos gondozók sok esetben fizetés és társadalombiztosítási elismerés nélkül végzik ezt a munkát, ami többek között később alacsony nyugdíj-jogosultsághoz, időskori elszegényedéshez vezethet. Tényleg a semmivel akarjuk elismerni azok munkáját, akik önzetlen segítséget nyújtanak fogyatékos gyermeküknek, vagy idős szüleiknek? Azt hiszem, itt az ideje, hogy egyértelműen állást foglaljunk a „nem" válasz mellett.

Az Európai Bizottság a fogyatékosságügyi stratégiájában maga is hivatkozik az EU2020 stratégiára, különösen annak foglalkoztatási célkitűzésére. Erőteljesen alá kell húznunk, hogy a nők részvétele nélkül nem érhető el a 75%-os foglalkoztatottsági arány, és a nem hivatásos gondozói munkák elismerése nélkül a női munkaerő-piaci részvétel erősödése is csorbát szenvedhet. 

Egyértelműbben kell kiállnunk azon egyedülálló anyák mellett is, akik fogyatékos gyermeket nevelnek. Az esetükben nagyon komoly a sokszoros diszkrimináció veszélye, hiszen nők, anyák, egyedülállóak, ráadásul meg kell kell küzdeniük a fogyatékkal élő gyermekeket sújtó akadályokkal is. A nemrég elfogadott, a nőarcú európai szegénységről szóló Plumb-jelentés következtetéseit egészen egyszerűen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fogyatékosság témájában sem. 

Végezetül pedig, meggyőződésem, hogy a sötétben tapogatózás nem vezet eredményre. Ezért a fogyatékosságügyi stratégia kapcsán gyűjtött minden statisztikai adatnak nemekre lebontottnak kell lennie, és ki kell térnie a gondozók helyzetére is. 

E felvetések figyelembe vételével a következő napokban árnyék-véleményezőként számos módosító javaslatot nyújtok majd be a Morin-Chartier-véleményhez – remélem, hogy képviselőtársaim mind a FEMM, mind pedig később az EMPL-bizottságban úgy gondolják majd, hogy támogatásra érdemesek.

A fel nem tett kérdés

Szomorúan vettem tudomásul, hogy Viviane Reding asszony, az Európai Bizottság igazságügyért és alapjogokért felelős alelnöke nem tudta, illetve nem kívánta a napirend szerinti másfél órát eltölteni az Európai Parlament Nőjogi és Esélyegyenlőségi Bizottságának (FEMM) a tagjaival.Reding asszony valójában alig több, mint egy órát töltött körünkben. Ennek következtében számos kollégám nem tudott hozzászólni a vitához, köztük jómagam sem. Ez már csak azért is csalódás, mert bőven lett volna mondanivalón Reding asszonynak.

Szerettem volna például megkérdezni tőle: mi tartja vissza, hogy bátrabb kezdeményezéseket tegyen a valódi esélyegyenlőség elérése érdekében?Ha sikerült volna szót kapnom az ülésen, akkor elmondtam volna, hogy nem örülök annak, hogy a Bizottság ambíciója és kedve továbbra sem jött meg az érdemi cselekvéshez, a bátor kezdeményezésekhez. Reding asszony rendkívül ügyes kommunikátor: csak sorolta és sorolta a jövőbeli dátumokat, a jövőbeli terveket, hogy mikor készülnek majd el tanulmányok, elemzések, hogy mikor lesznek készen – szigorúan mindig csak a jövőben – ilyen-olyan papírok. Azt is világossá tette, hogy a legtöbb esélyegyenlőségi témában nem támogatója a kötelező erejű progresszív megoldásoknak. Nem mondom, hogy nem örülök neki, hogy lesz vizsgálat az apasági szabadság ügyében, hogy tanulmány készül a gondozás kérdéséről, vagy hogy lesz még egy tanulmány a nemek közötti bérkülönbségről, de azért mindannyian érezzük, hogy ezeken a dolgokon már rég túl vagyunk. Most már a jogalkotásnak, az érdemi cselekvésnek lenne itt az ideje, hiszen a valódi esélyegyenlőség felé biztosan nem a sokadik tanulmány megírásán át vezet az út.

Sokszor elmondtuk szocialista kollégáimmal együtt a Parlamentben és a Parlamenten kívül is: attól még nem lesz esélyegyenlőség, hogy szépen megkérjük a cégeket, a tagállami pártokat, a munkaadókat, a munkahelyeket, hogy ugyan lennének kedvesek biztosítani, hogy legyen. A valódi eredményekhez kötelező erejű jogalkotásra van szükség. Ez nem megy valós politikai szándék nélkül. Mivel pedig a jog csak akkor kikényszeríthető, ha szankciók is társulnak hozzá, nem kell félni attól sem, hogy a szabályokat be nem tartókat kellemetlen hátrányok érjék (vajon mennyire kellemetlen az élet azoknak, akiket a bátortalan jogalkotás miatt még ma is nap, mint nap hátrányos megkülönböztetés és diszkrimináció ér, csak azért, mert nőnek születtek?).

Megértem, hogy sokan ódzkodnak az efféle kötelező erejű „egyenlősditől". Ám az adózást is kevesen szeretik, mégis vannak adótörvények, mert tudjuk, hogy szükségesek a közösségi szolgáltatások fenntartásához. Az ember nem szeret fogyókúrázni sem, mégis megteszi (nem is egyszer), mert tudja, hogy utána jobban lesz. Hát ilyen módszer például a kvóta is, és még számos esélyegyenlőségi célú, kötelező erejű előírás. Ezekben a kérdésekben meggyőződésem, hogy nem a közvéleményre, nem a lobbikra kell figyelni, hanem az alapvető erkölcsi értékeinkre, illetve a sokszor emlegetett ésszerűségre.

Sajnálatos, hogy a magyar elnökség, és várhatóan a lengyel elnökség sem lesz annyira partner az esélyegyenlőségi jogalkotásban, mint amennyire a spanyol és a belga elnökség felvállalta ezeket a progresszív célokat. Látjuk, hogy a magyar elnökségnek semmiféle akarata nincsen a fontos ügyek előre vitelére – olyannyira nincs, hogy Réthelyi miniszter úr ki is mondta a nőjogi bizottsági meghallgatásán: ne várjunk túl sokat. Ám mások ambíciótalanságával sem mi, sem pedig az Európai Bizottságot képviselő Reding asszony nem takarózhat!

Ha szót kaptam volna az ülésen, akkor azt is elmondtam volna, hogy ugyancsak erkölcsi kötelessége a Parlamentnek és a Bizottságnak, hogy a tagállamokban zajló nyugdíjreformokat figyelemmel kísérje a nők esélyegyenlősége szempontjából, és ne hagyja, hogy a válság ürügyén a kormányok még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozzák a nőket. Sajnos a munkaerőpiacon és nyugdíjrendszerekben rejlő igazságtalanságok oda vezetnek, hogy a nők nyugdíja általában alacsonyabb, mint a férfiaké; és jobban fenyegeti őket az időskori szegénység is, mint a férfiakat. A készülő nyugdíjreformoknak erre a problémára is válaszokat kell adniuk, különben nem nevezhetők reformnak.

Az Európai Szocialisták Pártjának Nőszervezete (PES Women) ezért a 2011-es évet a nők és nyugdíjak témájának szenteli, és igyekszik széles körben felhívni a figyelmet ezekre a nőket érintő problémákra.)

Már csak az ilyen súlyos kérdések - amelyek a hétköznapi állampolgárainkat érintik - miatt is jó lett volna, ha Reding asszonyt legalább annyira érdekli az európai nők helyzete, hogy elegendő időt biztosít a programjában az EP nőjogi szakbizottsága számára, ahova eddig a mostani találkozót kivéve tavaly júniusban tett csupán látogatást.

Új lendülettel 2011-ben is

Új év kezdődött, amely új kihívásokat tartogat az esélyegyenlőségi szakterületen is. Ahhoz, hogy ezeket sikeresen azonosíthassuk, és megfelelő válaszokat tudjunk rájuk adni szükséges, hogy áttekintsük, mit sikerült elérnünk 2010-ben, és milyen feladatok megoldása vár még ránk.

Visszatekintve 2010-re elmondhatjuk, hogy nagyon sok esélyegyenlőségi tárgyú vitát folytattak le az uniós intézmények. Ezek közül kiemelkedik az európai védelmi határozat ügye. Habár mind a spanyol elnökségnek, mind pedig az Európai Parlamentnek kiemelt projektje volt az erőszak áldozatává vált nők védelmét garantáló új szabályozás elfogadása, egyes tagállamok ellenkezése miatt egyelőre nem sikerült megállapodásra jutni a tagállamoknak a Tanácsban.

Nem feledkezhetünk meg a szülési szabadságról szóló irányelvről sem. Portugál kolléganőmnek, Edite Estrelának sikerült megszerezni az EP támogatását ahhoz, hogy 20 hét teljesen fizetett szabadságot biztosíthassunk az anyák, és két további hetet az apák számára. A tagállamok képviselőiből álló Tanács sajnos elutasította a javaslatot, de a tárgyalások tovább folytatódnak, és rendületlen elszántsággal fogunk küzdeni ezért a rendkívül fontos tervezetért, amely a terhek szülők közötti megosztását elősegítve nagy előrelépést jelentene a nemek közötti esélyegyenlőség területén.

Nagyon jó hírnek és fontos eredménynek tartom az emberkereskedelem elleni uniós irányelv parlament elfogadását, amely növeli az ezért a bűncselekményért járó büntetési tételeket, és növeli az áldozatok támogatását. Ebben a kérdésben sikerült konszenzust kialakítani a Tanáccsal, így az irányelv rövidesen hatályba léphet.

Elégedettek lehetünk a belga elnökség munkájával is, hiszen az elmúlt hat hónapban az esélyegyenlőség folyamatosan a napirenden szerepelt, és előrelépésekből, eredményekből sem volt hiány.

Nem hagyhatok ugyanakkor szó nélkül néhány csalódást kiváltó fejleményt sem. Ide sorolom mindenekelőtt az Európai Bizottság által tavaly ősszel közzétett esélyegyenlőségi stratégiát, amelyben alig lehet konkrét, számon kérhető célkitűzéseket találni. Továbbra is úgy gondolom, hogy üres szavak helyett olyan bátor, konkrét célokra lenne szükség az ilyen, több év jogalkotási programját meghatározó dokumentumokban, mint például a nemi alapú kvóták bevezetése.

És mi áll előttünk 2011-ben? Magyarország januárban átvette a soros elnökséget Belgiumtól. Kíváncsian várom, milyen hatással lesz ez esélyegyenlőségi tárgyú jogalkotásra. Nem sok okunk van az optimizmusra: a budapesti kormány várhatóan közel sem lesz olyan ambiciózus ezen a téren, mint Spanyolország vagy Belgium. A hivatalos dokumentumokban alig említik az esélyegyenlőséget, legfeljebb csak általánosságokban fogalmaznak. És míg a magyar elnökség a társadalmi befogadást, a demográfiai kihívások kezelést és az egészségügy fejlesztését a prioritásai között jelölte meg, addig ezen témák esélyegyenlőségi dimenziójáról mintha teljesen elfeledkeztek volna. Jól mutatja ezt, hogy a „gender” kifejezést kitörölték ahonnan csak lehetett, és a „család” szóval helyettesítették azt.

Ez természetesen nem fog megakadályozni abban, hogy az Európai Szocialisták Pártja Nőszervezetének elnökeként megtegyem, amit meg kell tennem. Hogy csak néhány, aktuális ügyet hozzak példaként: felszólítjuk a magyar elnökséget, hogy vegye figyelembe az EP által most tárgyalt európai nyugdíjreformban az esélyegyenlőségi szempontokat, hogy dolgozzon együtt velünk a bérolló bezárásáért, és hogy az elnökség segítsen a szülési szabadságról szóló irányelv tanácsbeli elfogadásában.

Úgy érzem, megvan bennünk az ehhez szükséges erő, és remélem, hogy Önökben is. Boldog új és egyenlő esélyekkel teli évet kívánok mindenkinek!

Mi a baj Magyarországon?

Legutóbb, amikor beültem egy brüsszeli taxiba, a sofőr - miután kiderült, hogy magyar vagyok - nem a jó borokról és Puskás Öcsiről kezdett el faggatni, hanem csak annyit kérdezett: mi a baj Magyarországon? Ugyanez a kérdés fogad újra és újra az európai parlamenti folyosókon is, ahol a kollégák - pártállástól függetlenül - eddig leginkább arról faggattak, hova utazzanak Magyarországon. Most ők is azt kérdezik: mi a baj? És bizony – belepillantva a külföldi sajtó bármelyikébe – ugyanezt a kérdést lehet kiolvasni a sorok közül.

Valódi választ nem kap senki. Európában szeretik Magyarországot, szeretik a magyarokat, de most az európai átlagember aggodalommal figyeli, mi zajlik itt, Európa szívében. A brüsszeli taxis és az európai átlagember leginkább attól fél, hogy ha ugye a következő fél évben Magyarország vezeti az Európai Uniót, akkor ez azt jelenti-e, hogy az ő életében is, az ő világában is elindulnak-e ugyanezek a korlátozó folyamatok, hogy akkor most erre tart-e Európa?  És hát ne szépítsük, ezek a ma, Magyarországon zajló folyamatok éppen az ellentétei mindannak, amit a 20. században Európa véres emberáldozatok árán harcolt ki magának, amiért Európa ma a szabad világ, és az emberi jogok legmagasabb szintű képviselője.

Erős Európához mindenkire szükségünk van! Ezért a kérdésre, hogy miként hozzuk közelebb Európát állampolgáraihoz, a magyar kormány nem adhat olyan válaszokat, amelyek kontinensünk alapvető értékekeivel ellentétes folyamatokat indítanak be. Orbán Viktor és a Fidesz arra nem kapott felhatalmazást, hogy megrémítse Európa polgárait, és arra sem, hogy figyelmen kívül hagyja az európai civilizáció értékeit!