A történelmi sikerekért ma az EU keretei között kell harcolnunk

December elején Berlinben került sor Németország Szociáldemokrata Pártjának kongresszusára, ahol több érdekes beszélgetésen vettem részt, és meghallgathattam a legnevesebb európai baloldali politikusok inspiráló előadásait. Ezek közül is kiemelkedett számomra Helmut Schmidt beszéde, ezért ennek főbb gondolatait szeretném megosztani a blogom olvasóival is.

Az egykori német kancellár előadását történelmi visszatekintéssel kezdte, melyben felidézte, hogy a nemzetállamok történetét mindig is a központ és a periféria közti véres harcok jellemezték. Éppen ezért a második világháborút követően a meginduló európai integrációval is Churchill, Schuman és Monnet egyik fő szándéka az volt, hogy egy nagyobb szerkezetbe integrálják az újjáéledő, félelmetes, erős Németországot. Nem az európai idealizmus vezette őket. Ugyanez a gyanakvás kísérte végig a 60-as, 70-es és 80-as éveket, azonban ez idő alatt a francia-német együttműködés az európai integráció motorjává vált.

Megszületett a közös valuta, amely azóta a világgazdaság második legerősebb valutájává vált, és ma jóval stabilabb, mint az amerikai dollár – mondta Helmut Schmidt, hozzátéve, hogy az euróválság nem több mint a média és a politikusok komolytalan nyilatkozatainak eredménye.

Mindeközben a világ országai teljességgel függővé váltak egymástól és a világ népessége elérte a hétmilliárd főt. Amikor a század közepén már kilencmilliárdan élnek a földön, Európa csak e népesség 7%-ának ad majd otthont, az európai országok mindegyike pedig csak egy százalék töredékének. Ebből következően ha ezek az országok szeretnének szerepet vállalni a világban, együtt kell működniük. Ezt a közös stratégiai érdeket egyre többen látják, de európai nemzetei még nem ismerték fel. Ezt egyébként kormányaik sem könnyítik meg számukra.

Ha azonban nem tudatosul bennünk az, hogy szorosabbra kell fűznünk az európai integrációt, nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy Európa és az európai civilizáció egyre jelentéktelenebbé válik, és az európai országok ismét egymással fognak küzdeni befolyásuk növeléséért.

Helmut Schmidt előadásában a jelenlegi helyzet értékelésére is kitért, mondván: az EU alapszerződésének módosítása nem jelent megfelelő megoldást, figyelembe véve annak hosszú ratifikációs folyamatát és az esetleges buktató erejű népszavazásokat. A ma felmerülő sürgős problémákat a ma rendelkezésre álló eszközökkel kell megoldanunk, azaz az euróövezet gazdaságpolitikai és államháztartási integrációjának erősítésével. Bár tudjuk, hogy a válságnak nem kell évekig tartania, az európai intézmények - az Európai Központi Bank kivételével - eddig nem tettek sokat a megoldás érdekében.

A jól ismert, uniós döntéshozatalban megfigyelhető demokráciadeficit orvoslása érdekében az Európai Parlament súlyát növelni kell, hiszen – szemben a Bizottsággal és a Tanáccsal – tagjait az európai polgárok választották meg. Itt az ideje tehát, hogy a Parlament hallassa a hangját – fogalmazott Schmidt.

Ami a közvetlen jövőt illeti, az euróövezetben fenn kell tartanunk a válságkezelő alapot, az államadóssági korlátot, és terveket kell kidolgoznunk a közös gazdaságpolitikai és államháztartási politika, valamint a közös munkaerőpiaci reformok megvalósítására. Az eurókötvények bevezetését sem lehet tovább halogatni.

Mindebben Németországnak vezető szerepet kell játszania, még olyan áron is, hogy az EU költségvetésében a befizetései jóval meghaladják a kifizetéseket. Adenauer gazdasági csodája óta ezt Németország megengedheti magának – tette hozzá. Az európai szintű együttműködés fokozása komoly feladatot jelent a baloldal számára is: a német szociáldemokraták ugyanis mindig is nemzetközibbek voltak a konzervatívoknál, a liberálisoknál és a nacionalistáknál. Politikájuk az európai szolidaritás alapértékére épül. A XXI. században Európa továbbra is nemzetállamokból fog állni: nem lesz belőle föderáció, de egy konföderációnál többnek, egy dinamikusan fejlődő egységnek kell lennie.

A 20. század viharos évtizedeire visszatekintve hihetetlennek tűnik az a fejlődés, amelyet Európa maga mögött tudhat. A hasonló történelmi sikerért ma az Európai Unió keretei között kell harcolnunk. Azért, hogy mostani gyengélkedés után Európa ismét önbizalmat és erőt mutathasson!

A hét - az Európai Parlamentben és azon kívül (2010. június 7-13.)

Az előttünk álló hét a képviselőcsoportok hete az Európai Parlamentben. Ilyenkor az egyes frakciók megvitatják a soron következő plenáris ülés napirendén szereplő ügyeket, hogy egységes álláspontot alakíthassanak ki ezekben a kérdésekben.

Képviselőcsoportom, az S&D-frakció a héten két ülést is tart, amelyekre egyébként a legtöbb esetben az Európai Parlament Antall Józsefről elnevezett brüsszeli épületében kerül sor. A megbeszélésen szó lesz az EU 2011-es költségvetéséről, a júniusi G20-as csúcstalálkozóról, és a pénzintézetek tervezett uniós felülgyeleti rendszeréről. Szerdai ülésünkre meghívtuk Poul Nyrup Rasmussent, az Európai Szocialisták Pártjának (ESZP) elnökét is, akivel a párt elnökségében immár hat éve kiválóan együtt tudunk működni.

Rendszeres időközönként a Parlament különböző szakbizottságai együttes ülést tartanak, amelyeket horizontális munkacsoportoknak nevezünk. A héten a „Polgárok Európája” elnevezésű munkacsoport ülésén veszek részt, amely az alkotmányügyi, a jogi, az állampolgári jogi és a petíciós bizottságok tagjaiból áll. A júniusi plenáris ülés napirendjén szereplő ügyeken kívül áttekintjük az egyes bizottságok asztalán heverő jelentéseket, így a polgári kezdeményezésről szólót is.

Kedden a Friedrich Ebert Alapítvány meghívására egy kilenctagú latin-amerikai delegáció érkezik Brüsszelbe, akikkel nemi esélyegyenlőségi és gender mainstreaminggel kapcsolatos kérdésekben fogok egyeztetni. Kíváncsi vagyok rá, hogy a világnak e távoli részén milyen kihívásokkal szembesülnek a szakemberek ezen a területen.

Hasonlóan fontos és aktuális kérdést, a válságból való kilábalás lehetőségeit vitatják meg azon a vitaesten, amelyet pártom, az ESZP rendez. A meghívottak névsorát (többek között Rasmussen elnök úr, Jo Leinen, a környezetvédelmi bizottság elnöke, Stephen Hughes, az S&D képviselőcsoport alelnöke, Stavros Lambrinidis, az Európai Parlament alelnöke) végignézve úgy gondolom, hogy egy érdekes és tartalmas beszélgetést fogunk hallani.

„Hol ér véget Európa?” – ez a címe annak a dokumentumfilmek, amelynek a bemutatójára meghívást kaptam Ivan Catalin képviselotársamtól. Az egyórás film az Európai Unió bővítésének következményeit próbálja bemutatni.

A hét végén az alkotmányügyi szakbizottság tagjaival Berlinbe utazom. A hivatalos programok keretében találkozunk Németország EU-ügyi miniszterével Werner Hoyerrel, a Bundestag európai integrációs bizottságának tagjaival, és sor kerül egy eszmecserére is neves, az EU-val foglalkozó német szakemberekkel is az uniós szintű demokráciáról és a nemzeti szuverenitás kérdéseiről. A hivatalos programokon túl felkeresem Sylvia-Yvonne Kaufmann egykori EP-képviselőt is - ő készítette az első jelentést a polgári kezdeményezésről, még a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése előtt. Úgy gondolom, hogy joggal nevezhetjük őt a polgári kezdeményezés parlamenti „édesanyjának”, és reményeim szerint a beszélgetésünkből sok hasznos dolgot fogok tudni beleépíteni a most készülő jelentésembe.