2011. március 18., péntek

A fel nem tett kérdés

Szomorúan vettem tudomásul, hogy Viviane Reding asszony, az Európai Bizottság igazságügyért és alapjogokért felelős alelnöke nem tudta, illetve nem kívánta a napirend szerinti másfél órát eltölteni az Európai Parlament Nőjogi és Esélyegyenlőségi Bizottságának (FEMM) a tagjaival.Reding asszony valójában alig több, mint egy órát töltött körünkben. Ennek következtében számos kollégám nem tudott hozzászólni a vitához, köztük jómagam sem. Ez már csak azért is csalódás, mert bőven lett volna mondanivalón Reding asszonynak.

Szerettem volna például megkérdezni tőle: mi tartja vissza, hogy bátrabb kezdeményezéseket tegyen a valódi esélyegyenlőség elérése érdekében?Ha sikerült volna szót kapnom az ülésen, akkor elmondtam volna, hogy nem örülök annak, hogy a Bizottság ambíciója és kedve továbbra sem jött meg az érdemi cselekvéshez, a bátor kezdeményezésekhez. Reding asszony rendkívül ügyes kommunikátor: csak sorolta és sorolta a jövőbeli dátumokat, a jövőbeli terveket, hogy mikor készülnek majd el tanulmányok, elemzések, hogy mikor lesznek készen – szigorúan mindig csak a jövőben – ilyen-olyan papírok. Azt is világossá tette, hogy a legtöbb esélyegyenlőségi témában nem támogatója a kötelező erejű progresszív megoldásoknak. Nem mondom, hogy nem örülök neki, hogy lesz vizsgálat az apasági szabadság ügyében, hogy tanulmány készül a gondozás kérdéséről, vagy hogy lesz még egy tanulmány a nemek közötti bérkülönbségről, de azért mindannyian érezzük, hogy ezeken a dolgokon már rég túl vagyunk. Most már a jogalkotásnak, az érdemi cselekvésnek lenne itt az ideje, hiszen a valódi esélyegyenlőség felé biztosan nem a sokadik tanulmány megírásán át vezet az út.

Sokszor elmondtuk szocialista kollégáimmal együtt a Parlamentben és a Parlamenten kívül is: attól még nem lesz esélyegyenlőség, hogy szépen megkérjük a cégeket, a tagállami pártokat, a munkaadókat, a munkahelyeket, hogy ugyan lennének kedvesek biztosítani, hogy legyen. A valódi eredményekhez kötelező erejű jogalkotásra van szükség. Ez nem megy valós politikai szándék nélkül. Mivel pedig a jog csak akkor kikényszeríthető, ha szankciók is társulnak hozzá, nem kell félni attól sem, hogy a szabályokat be nem tartókat kellemetlen hátrányok érjék (vajon mennyire kellemetlen az élet azoknak, akiket a bátortalan jogalkotás miatt még ma is nap, mint nap hátrányos megkülönböztetés és diszkrimináció ér, csak azért, mert nőnek születtek?).

Megértem, hogy sokan ódzkodnak az efféle kötelező erejű „egyenlősditől". Ám az adózást is kevesen szeretik, mégis vannak adótörvények, mert tudjuk, hogy szükségesek a közösségi szolgáltatások fenntartásához. Az ember nem szeret fogyókúrázni sem, mégis megteszi (nem is egyszer), mert tudja, hogy utána jobban lesz. Hát ilyen módszer például a kvóta is, és még számos esélyegyenlőségi célú, kötelező erejű előírás. Ezekben a kérdésekben meggyőződésem, hogy nem a közvéleményre, nem a lobbikra kell figyelni, hanem az alapvető erkölcsi értékeinkre, illetve a sokszor emlegetett ésszerűségre.

Sajnálatos, hogy a magyar elnökség, és várhatóan a lengyel elnökség sem lesz annyira partner az esélyegyenlőségi jogalkotásban, mint amennyire a spanyol és a belga elnökség felvállalta ezeket a progresszív célokat. Látjuk, hogy a magyar elnökségnek semmiféle akarata nincsen a fontos ügyek előre vitelére – olyannyira nincs, hogy Réthelyi miniszter úr ki is mondta a nőjogi bizottsági meghallgatásán: ne várjunk túl sokat. Ám mások ambíciótalanságával sem mi, sem pedig az Európai Bizottságot képviselő Reding asszony nem takarózhat!

Ha szót kaptam volna az ülésen, akkor azt is elmondtam volna, hogy ugyancsak erkölcsi kötelessége a Parlamentnek és a Bizottságnak, hogy a tagállamokban zajló nyugdíjreformokat figyelemmel kísérje a nők esélyegyenlősége szempontjából, és ne hagyja, hogy a válság ürügyén a kormányok még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozzák a nőket. Sajnos a munkaerőpiacon és nyugdíjrendszerekben rejlő igazságtalanságok oda vezetnek, hogy a nők nyugdíja általában alacsonyabb, mint a férfiaké; és jobban fenyegeti őket az időskori szegénység is, mint a férfiakat. A készülő nyugdíjreformoknak erre a problémára is válaszokat kell adniuk, különben nem nevezhetők reformnak.

Az Európai Szocialisták Pártjának Nőszervezete (PES Women) ezért a 2011-es évet a nők és nyugdíjak témájának szenteli, és igyekszik széles körben felhívni a figyelmet ezekre a nőket érintő problémákra.)

Már csak az ilyen súlyos kérdések - amelyek a hétköznapi állampolgárainkat érintik - miatt is jó lett volna, ha Reding asszonyt legalább annyira érdekli az európai nők helyzete, hogy elegendő időt biztosít a programjában az EP nőjogi szakbizottsága számára, ahova eddig a mostani találkozót kivéve tavaly júniusban tett csupán látogatást.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése