Magyar elnökség: derültség és csalódottság

Az uniós soros elnökség az európai intézmények közül mindenekelőtt az Európai Unió Tanácsához köthető, azonban a magyar elnökség az Európai Parlamentet sem hagyhatja érintetlenül. A két intézmény társjogalkotóként közös felelősséggel tartozik a jogszabályok minél gyorsabb elfogadásáért. Azt, hogy milyen fontos a szoros együttműködés az EP és a Tanács között, azt hiszem, remekül illusztrálja a polgári kezdeményezésről szóló rendelettervezet sorsa. Ezt kevesebb, mint egy év alatt sikerült elfogadni, és ebben óriási szerepet játszott az, hogy folyamatosan kapcsolatban álltunk a spanyol és belga elnökség révén a Tanáccsal (valamint természetesen az Európai Bizottsággal).

Éppen ezt a szoros együttműködést szolgálja az az elmúlt években kialakult hagyomány, hogy az elnökség kezdetén a soros elnök ország ismerteti a munkaprogramját a képviselők előtt. Ennek kétségkívül leglátványosabb eleme a hivatalban lévő miniszterelnök plenáris ülésen elmondott beszéde, amelyre a magyar elnökség esetében is sor. A bemutatkozás azonban ezt követően is folytatódott: a múlt heti bizottsági üléseken a magyar kormány illetékes miniszterei és államtitkárai ismertették az elnökségi program rájuk eső részét és válaszoltak a kérdésekre. Személyesen Pintér Sándor, Völner Pál és Martonyi János meghallgatásán vettem részt, az egyik legfontosabb bizottságomban, a nőjogi és esélyegyenlőségi szakbizottságban zajló meghallgatásra viszont sajnos nem tudtam elmenni, mivel az egybeesett az Európai Szocialisták Pártja delegációjának törökországi útjával. Mivel a bizottsági ülések az EP honlapján is nyomon követhetőek (akár élőben, akár felvételről), én sem maradtam ki a Réthelyi Miklós programismertetéséből.

A miniszter előre elkészített expozéja alapján ismertette a magyar elnökség esélyegyenlőségi programját, ezt követően pedig válaszolt a képviselőtársaim által feltett kérdésekre. A miniszter mondandóját gyakran fogadta általános derültség a teremben, de ez nem a frappáns válaszoknak volt köszönhető, hanem inkább a képviselők elégedetlenségét juttatta kifejezésre. Meggyőződésem, hogy az esélyegyenlőségi bizottság tagjaiban nem alakult ki pozitív kép a miniszterről, de sajnos a magyar elnökségi esélyegyenlőségi programjáról sem. A program kapcsán több képviselő elmondta, hogy nem tartja eléggé ambiciózusnak, illetve nem a legfontosabb területek kapnak hangsúlyt benne. Konkrét, számszerű kérdésekre Réthelyi Miklós nem adott pontos választ, de még csak megfelelően kitérni sem tudott ezen kérdések elől. Több képviselőtársam felhívta a figyelmet arra az ellentmondásra, amely a magyar elnökség által hangoztatott értékek és elvek, illetve a Magyarországon bevezetett vagy bevezetni szándékozott lépések között feszül. Mindenképpen jó volt látni, hogy a legkülönbözőbb tagországokból érkező képviselők mennyire tisztában vannak az esélyegyenlőség magyarországi fejleményeivel: több képviselő rákérdezett a magyar nők politikai döntéshozatalban betöltött szerepére, vagy a reproduktív egészségügyi jogok esetleges korlátozására. Sajnálom, hogy Réthelyi Miklós nem volt hajlandó kézzel fogható válaszokat adni ezekre a kérdésekre.

Az ambiciózus spanyol, és a szintén ebben a szellemben tevékenykedő belga elnökség után rendkívül csalódott vagyok, amiért a magyar elnökség nem kíván előrelépést elérni a jelenleg folyamatban lévő két legérzékenyebb ügy, a horizontális antidiszkriminációs irányelv és a szülési szabadságról szóló irányelv terén. Semmi esetre sem szeretnék elhamarkodottan ítélkezni, de egyelőre a magyar elnökség esélyegyenlőségi politikájával kapcsolatos félelmek beigazolódni látszanak. Persze továbbra is abban reménykedem, hogy az elkövetkező hónapok majd megcáfolják aggodalmaimat, és a magyar elnökség végén elismeréssel írhatok az esélyegyenlőségi szakterületen elért eredményekről (is).

Új lendülettel 2011-ben is

Új év kezdődött, amely új kihívásokat tartogat az esélyegyenlőségi szakterületen is. Ahhoz, hogy ezeket sikeresen azonosíthassuk, és megfelelő válaszokat tudjunk rájuk adni szükséges, hogy áttekintsük, mit sikerült elérnünk 2010-ben, és milyen feladatok megoldása vár még ránk.

Visszatekintve 2010-re elmondhatjuk, hogy nagyon sok esélyegyenlőségi tárgyú vitát folytattak le az uniós intézmények. Ezek közül kiemelkedik az európai védelmi határozat ügye. Habár mind a spanyol elnökségnek, mind pedig az Európai Parlamentnek kiemelt projektje volt az erőszak áldozatává vált nők védelmét garantáló új szabályozás elfogadása, egyes tagállamok ellenkezése miatt egyelőre nem sikerült megállapodásra jutni a tagállamoknak a Tanácsban.

Nem feledkezhetünk meg a szülési szabadságról szóló irányelvről sem. Portugál kolléganőmnek, Edite Estrelának sikerült megszerezni az EP támogatását ahhoz, hogy 20 hét teljesen fizetett szabadságot biztosíthassunk az anyák, és két további hetet az apák számára. A tagállamok képviselőiből álló Tanács sajnos elutasította a javaslatot, de a tárgyalások tovább folytatódnak, és rendületlen elszántsággal fogunk küzdeni ezért a rendkívül fontos tervezetért, amely a terhek szülők közötti megosztását elősegítve nagy előrelépést jelentene a nemek közötti esélyegyenlőség területén.

Nagyon jó hírnek és fontos eredménynek tartom az emberkereskedelem elleni uniós irányelv parlament elfogadását, amely növeli az ezért a bűncselekményért járó büntetési tételeket, és növeli az áldozatok támogatását. Ebben a kérdésben sikerült konszenzust kialakítani a Tanáccsal, így az irányelv rövidesen hatályba léphet.

Elégedettek lehetünk a belga elnökség munkájával is, hiszen az elmúlt hat hónapban az esélyegyenlőség folyamatosan a napirenden szerepelt, és előrelépésekből, eredményekből sem volt hiány.

Nem hagyhatok ugyanakkor szó nélkül néhány csalódást kiváltó fejleményt sem. Ide sorolom mindenekelőtt az Európai Bizottság által tavaly ősszel közzétett esélyegyenlőségi stratégiát, amelyben alig lehet konkrét, számon kérhető célkitűzéseket találni. Továbbra is úgy gondolom, hogy üres szavak helyett olyan bátor, konkrét célokra lenne szükség az ilyen, több év jogalkotási programját meghatározó dokumentumokban, mint például a nemi alapú kvóták bevezetése.

És mi áll előttünk 2011-ben? Magyarország januárban átvette a soros elnökséget Belgiumtól. Kíváncsian várom, milyen hatással lesz ez esélyegyenlőségi tárgyú jogalkotásra. Nem sok okunk van az optimizmusra: a budapesti kormány várhatóan közel sem lesz olyan ambiciózus ezen a téren, mint Spanyolország vagy Belgium. A hivatalos dokumentumokban alig említik az esélyegyenlőséget, legfeljebb csak általánosságokban fogalmaznak. És míg a magyar elnökség a társadalmi befogadást, a demográfiai kihívások kezelést és az egészségügy fejlesztését a prioritásai között jelölte meg, addig ezen témák esélyegyenlőségi dimenziójáról mintha teljesen elfeledkeztek volna. Jól mutatja ezt, hogy a „gender” kifejezést kitörölték ahonnan csak lehetett, és a „család” szóval helyettesítették azt.

Ez természetesen nem fog megakadályozni abban, hogy az Európai Szocialisták Pártja Nőszervezetének elnökeként megtegyem, amit meg kell tennem. Hogy csak néhány, aktuális ügyet hozzak példaként: felszólítjuk a magyar elnökséget, hogy vegye figyelembe az EP által most tárgyalt európai nyugdíjreformban az esélyegyenlőségi szempontokat, hogy dolgozzon együtt velünk a bérolló bezárásáért, és hogy az elnökség segítsen a szülési szabadságról szóló irányelv tanácsbeli elfogadásában.

Úgy érzem, megvan bennünk az ehhez szükséges erő, és remélem, hogy Önökben is. Boldog új és egyenlő esélyekkel teli évet kívánok mindenkinek!

Alzheimer-kór: a nők különleges figyelmet igényelnek

Az Európai Parlament a héten elsöprő többséggel támogatásáról biztosította az Alzheimer kór és demencia kezelésére vonatkozó uniós kezdeményezést, melynek fontosságát jól szemléltetik a betegség rendkívül gyors terjedését mutató statisztikai adatok: átlagosan minden 24. másodpercben diagnosztizálnak egy új beteget, így a demencia valamely formájában szenvedők jelenlegi 35 milliós létszáma 20 évente csaknem megkétszereződik, 2030-ra elérve akár a 65,7 milliót is. A probléma Európát kiemelten sújtja, hiszen a demenciában szenvedő emberek 28 százalékát a mi kontinensünk adja, miközben kontinensük a világ népességéből mindössze 10 százalék körüli.

A kezdeményezést örömmel támogattam, hiszen nagyon fontosnak tartom, hogy a tagállamok közötti szoros együttműködéssel segítsük a megelőzés, a korai felismerés és a kezelés fejlesztését. Baloldali politikusként különösen fontosnak tartom, hogy a leghatásosabbnak bizonyuló gyógyszerek mindenki számára elérhetőek legyenek.

Emellett képviselőcsoportom a javaslaton olyan módosításokra is javaslatot tett, amelyek a betegek családtagjai számára is előnyös, hiszen az érzelmi, fizikai és pénzügyi nehézségekkel nekik is meg kell küzdeniük. Javasoltuk továbbá, hogy a javaslat fordítson külön figyelmet a nők speciális igényeire.

Ír kolléganőm, Nesse Childers – aki a javaslat szocialista árnyékjelentéstevője – ugyancsak felhívta a figyelmet arra, hogy kétszer annyi nő szenved ebben a betegségben, mint férfi, s ráadásul a beteg rokon ápolása tapasztalok szerint szintén nagyobb terhet ró a nőkre (akik sokszor saját egészségüket is elhanyagolják, és készek akár a munkahelyüket is feláldozni ezért).

Úgy gondolom, hogy javaslataink nagy előrelépést hozhatnak egyrészt a betegség megelőzésében és kezelésében, továbbá javítanák mind a betegek, mind pedig a hozzátartozóik helyzetét. A labda immáron a tagállamok térfelén pattog.

Mi a baj Magyarországon?

Legutóbb, amikor beültem egy brüsszeli taxiba, a sofőr - miután kiderült, hogy magyar vagyok - nem a jó borokról és Puskás Öcsiről kezdett el faggatni, hanem csak annyit kérdezett: mi a baj Magyarországon? Ugyanez a kérdés fogad újra és újra az európai parlamenti folyosókon is, ahol a kollégák - pártállástól függetlenül - eddig leginkább arról faggattak, hova utazzanak Magyarországon. Most ők is azt kérdezik: mi a baj? És bizony – belepillantva a külföldi sajtó bármelyikébe – ugyanezt a kérdést lehet kiolvasni a sorok közül.

Valódi választ nem kap senki. Európában szeretik Magyarországot, szeretik a magyarokat, de most az európai átlagember aggodalommal figyeli, mi zajlik itt, Európa szívében. A brüsszeli taxis és az európai átlagember leginkább attól fél, hogy ha ugye a következő fél évben Magyarország vezeti az Európai Uniót, akkor ez azt jelenti-e, hogy az ő életében is, az ő világában is elindulnak-e ugyanezek a korlátozó folyamatok, hogy akkor most erre tart-e Európa?  És hát ne szépítsük, ezek a ma, Magyarországon zajló folyamatok éppen az ellentétei mindannak, amit a 20. században Európa véres emberáldozatok árán harcolt ki magának, amiért Európa ma a szabad világ, és az emberi jogok legmagasabb szintű képviselője.

Erős Európához mindenkire szükségünk van! Ezért a kérdésre, hogy miként hozzuk közelebb Európát állampolgáraihoz, a magyar kormány nem adhat olyan válaszokat, amelyek kontinensünk alapvető értékekeivel ellentétes folyamatokat indítanak be. Orbán Viktor és a Fidesz arra nem kapott felhatalmazást, hogy megrémítse Európa polgárait, és arra sem, hogy figyelmen kívül hagyja az európai civilizáció értékeit! 

Számíthatunk Európára

A magyar kormány által elfogadott új médiatörvény körüli nemzetközi felháborodás bizonyára nem ismeretlen az olvasók számára. Azt hiszem, kijelenthetjük: a magyar sajtószabadság megvédése összeurópai üggyé vált. Itt, Brüsszelben is folyamatosan érkeznek a kérdések a magyarországi eseményekről. Fokozott figyelem fordul hazánk felé – sajnálom, hogy nem csak a magyar EU-elnökség miatt.
Az Európai Parlamentben a téli szünet után a héten kezdődött meg a munka, és máris túl vagyunk az első olyan rendezvényen, amelyet teljes egészében a médiatörvénynek szenteltek. Kedden az EP liberális frakciója rendezett meghallgatást, amelyen neves magyar szakemberek mellett az Európai Bizottság alelnöke is részt vett. Habár a liberális ALDE képviselőcsoport rendezvényéről volt szó, mind a néppárti mind pedig a szocialista-demokrata frakcióból több magyar EP-képviselő is ott volt. Annak ellenére, hogy a terem zsúfolásig megtelt, sajnálatosan a magyar kormány számára fenntartott székek üresen maradtak, onnan visszajelzés sem érkezett...
A legérdekesebb számomra a külföldi résztvevők véleménye volt, ami jól tükrözi az élénk nemzetközi érdeklődést. Fontos látnunk, hogy a külföldi kritikák semmi esetre sem a magyar nép ellen irányulnak, hanem az alapvető európai értékek mellett állnak ki. Ahogyan romániai kolléganőm, Renate Weber fogalmazott: ritkán fordul elő, hogy egy nemzeti jogszabályt ilyen széles körben, ilyen hevesen kritizálnak. Ha ez mégis megtörténik, annak általában van alapja.
A karácsony előtt a magyar kormánynak levelet küldő Neelie Kroes is rendkívül felkészültnek és tájékozottnak tűnt. Az Európai Bizottság alelnökeként a hírközlési szakterületet felügyelő biztosasszony
részletesen kifejtette azokat az aggályait, amelyek miatt a törvény nincsen összhangban az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelvvel. Ilyen aggályként említette a regisztrációs kötelezettséget, a hírműsorokon belüli arányokra vonatkozó rendelkezéseket (nevezetesen, hogy az európai hírek mennyiségileg
háttérbe szorulnak a magyarországiakkal szemben), a hírek feletti politikai kontrollt, illetve azt, hogy a médiatörvény hatálya kiterjed más tagállamok szolgáltatóira is. A vonatkozó uniós szabályok kimondják ugyanis, hogy a szolgáltató csak a saját származási országában vonható felelősségre. Kroes asszony ígéretett tett arra, hogy a Bizottság szigorúan, de objektívan fog eljárni a médiatörvény vizsgálatakor, amelynek során csak a tényeket vehetik figyelembe, az érzelmi vonulatot - bár tudja, hogy ilyen is van – kizárják az
értékelésből.
Az elmúlt húsz évben az Alkotmánybíróság bebizonyította, hogy nem tűri a demokráciát csorbító rendelkezéseket. Bízom benne, hogy a testület - megcsonkított jogkörei ellenére - újból bebizonyítja: a Magyar Köztársaságban nem fenyegetheti veszély az alapvető demokratikus értékeket. Mindenesetre megnyugtató látni, hogy ebben a küzdelemben nem maradtunk egyedül: Európára is számíthatunk.